Festők és betegségeik
Vegyük sorra a Alzheimer szindróma, színtévesztés, asztigmatizmus, szürkehályog, szifilisz, mentális betegségeket! Nemcsak átlagembereket érintő kórképekről van szó. A művész még egyfajta „kiválasztottként” sem mentesül a megbetegedések alól, bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a festmények csak önmagukért születtek, egy pillanatnyi érzés eredményeként.
A pillanatnyi érzés létrejötte azonban hosszabb egészségügyi folyamat eredménye is lehet.
Csodáljuk Monet sárgás hangulatú, impresszionista képeit, El Greco nyurga alakjait, a vibráló pasztellképeket Degastól; tényként elfogadva, ez az ő festői stílusa. A művészettörténeti előadás most orvosi kórképekre fog épülni, megmutatva a betegségeket, azok szimptómáit a művek tükrében. A szembetegségektől a mentális és nemi betegségeken keresztül egészen a szenvedélybetegségekig minden sorra kerül, vigyázat: a képek esetenként felkavaróak lehetnek!
Szembetegségek Szürkehályog
Claude Monet (1840-1926)
A szürkehályog a szemlencse fokozatos elhomályosodását jelenti, ez olyan homályos látást eredményez, melyet nem lehet szemüveggel javítani. A szürkehályog gyakran barna színű, egyfajta fényszűrőként is működik; ez hátrányosan befolyásolja a színkülönbségeket. Súlyos esetekben a kék fény érzékelése szinte teljesen elvész.
Claude Monet-nál 1912-ben diagnosztizáltak szürkehályogot, azonban már korábbi képein is látszik a sárga szín felé való enyhe eltolódás.
Az orvosok műtéti beavatkozást ajánlottak neki, a művész azonban ezt visszautasította. Az elkövetkező évtizedben egyre romlott a látása, ahogy az a képessége is, hogy a kritikus részleteket kivegye.
Színlátása is kárt szenvedett. A vörösek homályosak és sárosak voltak, mondta 1924-ben, és 1918-ra a festékeket már csak a tubusukon lévő címkéjük alapján tudta kiválasztani.
Ha megnézzük, hogy a szürkehályog milyen hatással volt a festészetére, érdemes korai és kései képeit összehasonlítani.
A Híd a vízililiomos tó felett című sorozat első képén megfigyelhetők a gazdag részletek. A szürkehályog diagnosztizálása után tíz évvel ugyanerről a hídról készített második képét már inkább dinamikus sötét foltok uralják, és a kép színtónusa is megváltozott a kék szín szinte teljes hiánya miatt.
Ezek a változások tehát (feltehetőleg) nem tudatos művészi választás eredményei.
Monet egyik félelme az volt, hogy a műtét megváltoztatja a színérzékelését, sőt:
műtét után panaszkodott a túl sárga vagy néha túl kék világ megjelenésére. Két évig tartott, mire azt érezte, hogy színlátása visszatért a normális szintre.
Vizsgálatok később megerősítették Monet állítását, miszerint a színérzékelés mérsékelten megváltozik a szürkehályog műtét után, és hónapokba telik, mire a szem és az agy alkalmazkodik a korábban blokkolt kék fényhez.
Rövidlátás – távollátás
Camille Pissarro (1830-1903)
A rövidlátás olyan látászavar, amelyben a távoli tárgyak képe elmosódik a szem fénytörő képességének megnövekedése miatt. Általában genetikai okokra vezethető vissza, de más eredete is ismert, ilyen lehet például a cukorbetegség vagy a szürkehályog.
Kiújuló szembetegsége is arra késztette, hogy szobája árnyékába visszahúzódva alkosson – tudni érdemes, hogy a festőnek rövidlátása mellett szaruhártya hegesedése is volt mindkét szemén. A cornea dystrophia olyan örökletes (vagy bizonyos esetekben szerzett) betegség, mely a fényátengedésért és a szem védelméért felelős szaruhártyát érinti – megvastagodása sok esetben rontja is a látást.
Pissarro az 1890-es években Párizs egy-egy jellegzetes építészeti együttesét rögzítette alkotásain, többnyire egy e célra kibérelt hotelszoba vagy lakás ablakából.
Az emeleti lakásából Párizs híres kőhídjának, a Pont Neufnek azt a szárnyát is megfestette, amely a szigetet a Szajna jobb partjával köti össze. Ez a szép párizsi látkép szerepelt 1907-ben a Nemzeti Szalonban, a nyári tárlaton.
Noel Dan ausztrál idegsebész azt állítja, hogy Pissarro rövidlátása az egész impresszionista, kissé elmosódott érzetű stílusra hatással volt; ez magyarázatot adhat az élénk színek, elmosódott körvonalak használatára és a részletek hiányára.
A rövidlátás egy más jellegzetességét a vörös szín észlelésének felerősödése és a kék szín súlytalanná válása adja a spektrum kék végének megrövidülése miatt.
Ezzel szemben más szakemberek azt állítják, hogy a századforduló modern irányzatainak művészei nagyon tudatosan kísérletezték ki és választották meg módszereiket, melyeknek semmi közük nincs a festők szembetegségeihez, hiszen maga a pointilizmus, divizionizmus, szimbolizmus és az impresszionizmus is csak illúziót ad, az agy által feldolgozott és megdolgozott képet mutat a látottakról a festő belső szűrőjén átengedve, minél jobban eltávolodva az idézőjeles valóságtól.
Arról nem is beszélve, hogy az éleslátásunk 2 fokban történik – így már érthető, miért remeg a vízfelszín vagy miért hullámzik az éjszaka, miért lesz színes egy sötét felület.
Örökletes makula degeneráció
Edgar Degas (1834-1917)
A legtöbb makuláris betegség esetén az uralkodó tünet a látásélesség és a kontraszt csökkenése. Habár a színmegkülönböztetés képessége csökkenhet, jellemzően színérzékelési veszteség nem alakul ki.
Amikor egy művész stílusa kitágul és kevésbé élethűvé válik, sokan könnyen feltételeznek makula problémákat – azonban a stílusváltozásoknak oly sok más oka lehet, hogy csak azokkal az elváltozásokkal (makulopátiával) érdemes foglalkozni a művészetben, ahol a festő látáshiánya történelmileg is dokumentálható.
A makulopátia jelentős művészekre gyakorolt hatásának egyik legtisztább példája Edgar Degas (1834-1917).
Majdhogynem 50 évig élt együtt krónikus, folyamatosan romló látásgyengüléssel; melyet jól dokumentált kiterjedt levelezésében és más feljegyzésekben.
Harmincas éveiben fedezte fel, hogy jobb szemével már nem tud fegyverrel célozni, és a bal szeme is fokozatosan romlik. Korabeli fotók vannak róla, ahogyan már idős emberként egyedül sétál Párizs utcáin – ebből arra következtethetünk, hogy elsősorban makula diszfunkciója volt, mely gyengítette látása élességét, a periférikus látást azonban nem befolyásolta.
Abban biztosak lehetünk, hogy a makula degenerációja Degas-nál nem a kora következménye, hiszen már egészen fiatal korában elkezdődött. Lehetséges, hogy olyan disztrófiában szenvedett, amilyen a Stargardt-szindróma is: ez egy örökletes, már kora gyerekkorban alakulni kezdő kór, mely legkésőbb az érintett beteg életének első húsz évében jelentkezik, mégpedig a centrális látótér romlásával és az olvasás ellehetetlenülésével.
Tudomásunk van arról, hogy Degas egyik unokatestvére hasonló betegségben szenvedett, ez azonban sajnos nem bizonyíték arra, hogy maga Degas Stargardt-szindrómában szenvedett.
Bármi is lehetett az oka, Degas látóképessége fokozatosan romlott, 1910-re már a 20/400 alatti szintre csökkent. Ezzel egyidőben folyamatos változás figyelhető meg az olaj- és pasztellképein, elsősorban a pontosság tekintetében.
Az 1880-1910 között készült festményein az alakok és pózaik nem változtak; azonban olyan finom részletek, mint például a haj és arcjellegzetességek, vagy árnyékolás, fokozatosan eltűntek, és a figurák körvonalai is elmosódtak.
Fontos megemlíteni, hogy élete során Degas végig készített elnagyolt vázlatokat, tehát a részletek hiánya önmagában nem bizonyíték az éleslátás hiányára; azonban karrierjének korai szakaszában részletgazdag festmények domináltak, melyek a századforduló után teljesen eltűntek.
Degas-nak mindenképpen limitálnia kellett a munkával töltött idejét, ezt ajánlotta akkori szemorvosa is – ő pedig keserűen, de elfogadta, hogy előbb-utóbb valószínűleg teljesen el fogja veszteni látását.
Negyvenes éveire elvesztette centrális éleslátását, később pedig a színek felismerésével is problémái akadtak.
Gyakran modelljeit kérte meg, hogy válasszák ki neki a megfelelő színű festékeket.
57 évesen már nem tudott olvasni. Élete alatt nagyon sok szemorvossal konzultált. Többféle gyógymódot kipróbáltak rajta a színezett, illetve korrekciós lencséktől kezdve a szeme letakarásáig (amikor csak egy keskeny résen keresztül engedték nézni), de tartós megoldást egyik sem hozott, Degas pedig arra panaszkodott, hogy ezek mind zavarják a munkájában; feltehetően szembetegsége miatt váltott az olajfestészetről a pasztell technikára.
Ízületi bántalmak Rheumatoid arthritis (sokízületi gyulladás)
Pierre-Auguste Renoir (1841-1919)
A sokízületi gyulladás olyan autoimmun betegség, mely elsősorban a kezek és a lábak kisízületeit, a csuklókat, bokákat, térdeket támadja meg. Az ízületeket bélelő hártyában olyan anyagok kezdenek el termelődni, melyek a csontvégeket és az őket borító porcot is károsítja, ez nagyon erős fájdalmat és deformálódást okoz, és a beteget legtöbb esetben alapvető mozgásában korlátozza.
Renoir egészsége mindig gyenge lábon állt, a gyakran előforduló hörghurutok és tüdőgyulladások időnként hosszabb időre ágynak döntötték. 1888-ban Aline, előbb csak modellje, később felesége szülőfalujában, Essoyes-ban, egy idegzsábaroham megbénította a fél arcát. 1892-től jelentkeznek nála a reumás ízületi gyulladás első jelei. Néhány évvel később, 1897-ben eltörte jobb karját, de egy korábbi ujjtörése miatt már megtanult bal kézzel festeni, így nem kellett abbahagynia a munkát. Aline tisztogatta a palettáját, kimosta az ecsetjeit. Renoirt ettől fogva állandó fájdalom kínozta, a sokízületi gyulladás pedig végigkísérte életének utolsó húsz évét.
A földközi-tengeri klíma kedvezően hatott egészségére, ezért 1907-ben végleg letelepedett a Nizza melletti Cagnes-sur-Merben egy nagy vidéki házban, amihez méretes kert is tartozott. Háza, a „Les Collettes”, ma múzeum. Életvidámságát betegsége idején is megőrizte, haláláig szinte minden nap festett. Fokozatosan tolószékbe kényszerült, ecsetjét kezéhez kötöztette, mert tartani már nem bírta. Ilyen állapotban is remekműveket alkotott, például Tilla Durieux színésznő portréját. 1919. december 2-án vitte el egy újabb tüdőgyulladás Les Collettes-ben.
Mentális és idegrendszeri eredetű zavarok
Az idegrendszeri eredetű, fiziológiailag kimutatható problémákkal a neurológia foglalkozik, ezek közé tartozik például az epilepszia, a stroke, a Parkinson-kór stb. Mentális zavarokról akkor beszélünk, amikor konkrét biológiai elváltozásokat nem lehet kimutatni, a tünetek azonban fennállnak – ilyen például a depresszió, a függőség, a pánikbetegség. Újabb diagnosztikai módszerekkel egyre gyakrabban sikerül a pszichiátriai kórképek mögött fiziológiai okokat feltárni, ezzel lényegében a mentális zavarok is neurológiai (idegrendszeri) eredetűvé sorolhatóak át.
Depresszió, szorongás komplex tünetegyüttese
Edvard Munch (1863-1944)
Az 1863. december 12-én született kisfiú ötéves korában elvesztette édesanyját, 14 éves korában pedig nővérét. A szülői örökség – melyet édesapja folyamatos szorongása jelentett – és a halálesetek hatására Munch úgy érezte, hogy a betegség és az őrület egész életében követi, a démonok elől nem tud elmenekülni. Rajzolni és festeni akart, de apja mérnöknek szánta. Aztán mégis beiratkozott a christianiai Királyi Művészeti Iskolába, és hamarosan sor került első csoportos kiállítására, majd 1889-ben – apja halálának évében – első önálló tárlatára, ami Norvégiában és Berlinben is kiverte a biztosítékot a kritikusoknál. Túl radikális – ez volt az általános vélemény képeiről. A Sikollyal aztán 1893-ban befutott: a következő másfél évtizedben Európa-szerte több mint száz kiállítása nyílt.
Munch művészetére rányomták bélyegüket a testi-lelki bajok: a betegség különböző formában jelentkezett nála. Gyötörte a reumás láz, részleges bénulás, alkoholista volt és idegbeteg. Egy idegösszeomlást követően aztán önként bevonult egy pszichiátriai klinikára. Szerelmi élete is meglehetősen viharos volt, első kapcsolata meghatározta a szerelemről alkotott lesújtó véleményét: barátja feleségével kezdett viszonyt, amit erősen megsínylett. A későbbiekben Tulla Larsen, egy borbirodalom fiatal örökösnője olyannyira birtokolni akarta a festőt, hogy amikor az elhagyta, követte őt mindenhova, sőt a közelébe költözött. Megszállottságában arra ragadtatta magát, hogy egyik éjjel levelet küldött Munch-nak, hogy halálos betegen fekszik: öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor Munch megjelent az ágyánál, kiderült, hogy csak tréfa volt az egész, valójában kutya baja. Munch megelégelte a zaklatást, előkerült, majd eldördült egy fegyver, a lövedék pedig szétzúzta a festő bal kezének középső ujjait, a baleset körülményei tisztázatlanok maradtak. Sérülése ellenére tovább alkotott.
Nyolcvanéves korában bekövetkezett haláláig – megfázott, hörghurut vitte el – norvégiai birtokán élt, kertészkedett, állatokat tartott és dolgozott. Állítólag betegesen szerette a képeit, annyira, hogy gyermekeinek nevezte azokat. Imádott nyitott műteremben festeni, ami viszont azzal járt, hogy a festmények kaptak hideget-meleget: napfényt és esőt, de Munch szerint semmi nem tett kárt bennük, mi több, az alkotások „magukhoz tértek”. Igyekezett magának megtartani képeit: halálakor 1008 festményt, 4443 rajzot, 15 391 nyomatot, 378 linómetszetet, 188 rézkarcot, 148 fametszetet, 143 kőnyomatot, 155 rézlapot és számos fényképet találtak műtermében – a festő Oslo városára hagyta ezeket.
A hányatott sorsú norvég festő, Edvard Munch nevét hallva a legtöbb embernek egy halálra rémült, sikoltó alak ugrik be. Nem véletlenül, Munch legismertebb képe ugyanis éppen A Sikoly. Azt már kevesebben tudják, hogy a festmény valójában Munch életének esszenciájaként, lenyomataként is értelmezhető. A rajzból festmény lett, a festményből pedig ikonikus jelkép, mely önálló életre kelve alapozta meg a Sikoly című film maszkjának kinézetét, vagy adta meg a félelmetes Alienek földönkívüli ábrázatát.
A Sikoly több szempontból is úttörő. A képen látható tátott szájú alak egyes értelmezés szerint maga Munch, aki retteg a haláltól. „Két barátommal sétáltam az úton – A nap leszállt. Az ég hirtelen vérré vált – engem pedig megcsapott a szomorúság lehellete. Megálltam – holtfáradtan nekidőltem a kerítésnek. A fjord felett a felhőkből bűzös vér csöpögött. A barátaim tovább mentek, én azonban remegve álltam, egy nyílt sebbel a mellkasomon. Hallottam, amint egy óriási, szokatlan sikoly hasít bele a természetbe” – írta naplójában a keletkezés körülményeiről Munch. Oslo északi külvárosi részén jártak, és ahogy az a képen is látszik, vérvörös volt az égbolt. A festő létező jelenséget örökített meg, ekkoriban tört ki ugyanis Indonéziában a Krakatau vulkán, a por miatt pedig egész Európában vörös félhomályt észleltek. Az 1883-as kitörés során több, mint 40,000 ember halt meg – így többen úgy vélik, hogy a Munch-féle Sikoly nem magára a festőre vonatkozik, hanem a világ fájdalmas halálára.
Parkinson-kór, Alzheimer-kór
Egy tanulmány azt állítja, hogy a Parkinson- vagy Alzheimer-kórtól szenvedő festők betegsége előre diagnosztizálható ecsetvonásaik elemzésével. A tanulmány szerzői 2092 festményt tanulmányoztak, közöttük két Parkinson-kórban szenvedő alkotó, Salvador Dali és Norval Morrisseau, valamint két Alzheimer-kóros festő, Willem de Kooning és James Brooks képeit.
A kutatók az úgynevezett fraktálelemzés módszerét alkalmazták; átvizsgálva, mennyire bonyolult az alkotások struktúrája, ezt mutatja az egyik tudományos kísérlet itt látható elemzése is, mely során Utermohlen önarcképeinek struktúráját elemezték. Egy másik tanulmány De Kooning és Brooks esetében a tanulmány azt állapította meg, hogy 40 éves koruktól – azaz jóval korábbtól, mintsem az Alzheimer-kórt diagnosztizálták volna náluk – igen alacsony volt a műveik összetettségi foka.
De Kooning betegségét 1989-ben, 85 éves korában, Brooksét pedig 79 éves korában állapították meg. Dali és Morrisseau esetében a kutatás életük derekán a „fraktáldimenzió” növekedését, majd 60-as éveik közeledtével a visszaesését állapították meg. Dalinál 76 éves korában diagnosztizálták a Parkinson-kórt, amikor a keze erősen remegni kezdett. Morrisseau 65 éves volt a betegség megállapításakor. Kontrollcsoportként a kutatók Chagall, Monet és Picasso műveit elemezték. A tanulmány ellentétes tendenciát tárt fel ez utóbbi festőknél: képeik összetettsége az idő és koruk előrehaladtával csak növekedett. A kutatók azt remélik, a tanulmány megindítja a gondolkodást arról, mi történik az agyban a betegség diagnosztizálása előtt.
Alice Csodaországban szindróma / Todd-szindróma – Giorgio de Chirico
Az Alice Csodaországban szindróma olyan tünetegyüttest jelent, mely képzavarhoz hasonló helyzeteket eredményez – különböző érzékelések torzulását. Ilyen lehet az a fajta látászavar, amikor tárgyak magukhoz képest sokkal nagyobbnak tűnnek, míg környezetük valószerűtlenül kicsinek; egyensúlyproblémák léphetnek fel, időtorzulás, hangtéveszmék stb. Gyerekkorban viszonylag gyakori, és összefügg az elalvás és ébredés állapotával is – legtöbben kinövik a tüneteket. Felnőttkorban leginkább migrénhez köthető, de előfordulhat agydaganat, temporális lebeny epilepszia és pszichoaktív szerek használata miatt is. Nevét Lewis Carroll műve után kapta, mivel az abban megjelenített képek akkurátusan írják le a tüneteket. Maga az író is erős migrénben szenvedett, ennek során fellépő hallucinációk is ihlethették könyvének egyes részeit.
Giorgio de Chirico 1888-ban született a görögországi Vóloszban olasz szülők gyermekeként, Athénban kezdte tanulmányait. Apja halála után Münchenben telepedett le, a helyi Akadémiát elsősorban Arnold Böcklin miatt választotta. Érintett különböző mitológiai, filozófiai témákat, megismerkedett a futurizmussal. Hirtelen váltásként 1910-es Firenzébe költözésekor megjelent festészetében a metafizika, mely a szürrealisták körében is népszerűvé tette őt. Műveit erősen befolyásolhatta betegsége, melyről feljegyzéseiből és levelezéseiből van tudomásunk.
Erről így ír:
„Egy tiszta, őszi délután egy padon ültem a firenzei Piazza Santa Croce közepén. Természetesen nem ez volt az első alkalom, amikor e teret pásztáztam. Épp, hogy csak kilábaltam egy hosszú és fájdalmas bélbetegségből [hasi migrén], szinte már kórosan érzékeny állapotban [hiperérzékenység fényre és zajra; migrén aura jelenség]. Az egész világ, az épületek és a szökőkutak márványa, úgy tűnt, mintha lábadozna. A tér közepén egy Dante-szobor magasodik, hosszú köpenybe burkolózva, műveit szorosan a testéhez szorítva babérkoszorús fejét elgondolkodva a földre szegezi. A fehér márványszobron az idő szürke lenyomatot hagyott, ami nagyon kellemes a szemnek [fotofóbia]. Az őszi napsugár, meleg és kiábrándító [fotofóbia; viszonyulás a naphoz, mint migrénes rohamot kiváltó tényezőhöz], megvilágította a szobrot és a templom homlokzatát. Ekkor elfogott egy különös érzés, mintha mindezeket életemben először látnám [jamais vu], és a festményem kompozíciója megjelent lelki szemeim előtt. Azóta minden alkalommal, ha ránézek erre a festményre, újra látom ezt a pillanatot. E pillanat azonban rejtély számomra, hiszen megmagyarázhatatlan. És ezért nevezném a művet is, ami ebből fakadt, rejtélynek.” (Giorgio de Chirico, Párizsi jegyzetek)
Migrénes rohamainak szimptómájaként a következőket írta le De Chirico: fejfájás, émelygés, fényérzékenység, hasi fájdalom, szkotóma (centrális látótér elhomályosodása vagy kiesése), vizuális és íz hallucinációk, „spirituális láz”, autokinézis (mozdulatlan fénypont mozgóként érzékelése), visszatérő álmok, makropszia és mikropszia (tárgyak nagyobbnak, illetve kisebbnek érzékelése), telopszia (közeli tárgyak távolinak észlelése), deperszonalizáció, déja vu és jamais vu („ez már megtörtént” / „ez még soha nem történt meg”). Az imént felsoroltakhoz nagyon hasonló tüneteket produkál az aura tünetegyüttes is (migrénaura illetve epilepszia aura), azonban kutatóorvosok úgy gondolják, hogy de Chirico egyértelműen az Alice in Wonderland szindróma tünetegyüttesét írta le saját tapasztalásai megosztásakor.
Nemi betegségek
Szifilisz – általánosságban
A szifilisz, más nevén vérbaj, egy lassú lefolyású, szexuális úton terjedő alattomos és nagy fájdalommal járó nemi betegség, mely a 19. század fordulóján népbetegséggé nőtte ki magát. Egzotikus virágra emlékeztető nevét Girolamo Fracastoro veronai orvostól kapta, aki egy Syphilus nevű pásztor szenvedéseit örökítette meg versben, részletesen leírva a betegség tüneteit. Magyar neve is a szifilisznek, ilyen a bujakór és a franc, vagy franczos nyavalya, mely a francia csapatok által terjesztett kórra utal. A betegségekkel való fenyegetőzés számos nép káromkodáskultúrájában megtalálható, például a „Franc essen beléd!”, valamint a „Menj a francba!” és társai (frász – görcsroham, fene – fekélyes betegségek).
A szifilisz európai megjelenéséért Kolumbuszt hibáztatják, hogy az Újhazából hurcolták be a kórt az öreg kontinensre. Ennek ellentmond az a tény, hogy Európa szerte találtak jóval korábbról is származó szifiliszes leleteket, többek között 2008-ban Szegeden. Elgondolkodtató az a tény, hogy a nagy európai szifiliszjárványok Amerika felfedezése után kezdődtek – bár nem kizárt, hogy a Treponema pallidum nevű baktérium mutálódása miatt aktiválódott a betegség. Végigböngészve a korántsem teljes szifiliszes arcképcsarnokunkat, azt találhatjuk, hogy döbbenetesen sok korszakos zseni, világhírű művész és őrült uralkodó szenvedett a betegségben. Egyes elméletek azt valószínűsítik, hogy a betegséggel járó állandó fájdalom és szenvedés jelentősen hozzájárulhatott több világhírű mű (és néhány népirtás) létrejöttéhez.
A szifilisz betegség négy szakaszból áll, viszonylag sokáig el lehetett vele élni. Az első szakaszban egy fájdalommentes, kifekélyesedő kemény csomó keletkezik a bőrön, leggyakrabban a nemi szervek környékén. Ez hamarosan nyom nélkül eltűnik, azonban néhány hónap után megjelennek a másodlagos tünetek. Ebben a második szakaszban megjelennek a talpról és tenyérről kiinduló, majd az egész testet beborító kiütések és tályogok. Ezek a tályogok amellett, hogy elég rondák, mindenkinek bizonyították, hogy a személy szexuális úton terjedő szifiliszben szenved. Pont a szifilisznek köszönhetően elég hamar divatba jöttek a reneszánszra oly jellemző magas gallérok és az egész testet takaró ruhák. A tályogokból pörkök, majd sebhelyek maradnak vissza, a külső tünetek mellett pedig erős fejfájás, csont- és ízületi fájdalmak jelentkeznek, sokszor magas láz mellett. A harmadik szakasz lezárulása után következik egy hosszabb tünetmentes periódus, ami akár évtizedekig is eltarthat és a vérbajban szenvedő végre fájdalommentes éveket élhet meg.
A harmadlagos szifilisz kórokozói (ami a negyedik szakasz) a pihenő után új erőre kapva teljes támadást indít a szervezet ellen, elfolyósodó csomókat, súlyos idegrendszeri és szívproblémákat, hallucinációt, valamint hatalmas csontdaganatokat okozva. A halottkémi jelentések alapján azonban a halál közvetlen okaként nem a szifiliszt jelölik meg, az csak okozója az aorta repedésnek vagy érgyulladásnak, esetleg öngyilkosságnak. Ady Endre is aorta repedésben halt meg, valamint a spanyolnáthát nem tudta legyőzni a szervezete.
A középkortól kezdve rengeteg módszerrel próbálkoztak a szifilisz megfékezésére és gyógyítására, ezen gyógymódok közé tartozott többféle higanytartalmú anyag (inhaláció és kenőcsök formájában), mint a merkuro-klorid (higany-klorid sebfertőtlenítésre) és a cinóber (vörös színű higany-szulfid); a különböző gyógynövényekből készült főzetek, izzasztófürdők, gőzölések (guajakfa avagy palo santo, szárcsagyökér avagy sarsaparilla, ebnyelvfű, erdei mályva, pápafű, rozmaring és más vértisztító hatású növények); a gálickő (réz-szulfát), arzén, később pedig a jódterápia. Emellett érvágással, hashajtással (úgynevezett purgálással) is próbálkoztak. Friedrich Zittmann 19. századi receptje, melyet az 1888-ban megjelent Magyar Gyógyszerkönyvben olvashatunk, a következőt írja:
„Végy szárcsagyökeret, négyszáznyolcvan grammot, lepárolt vizet huszonnégyezer gramot. Áztasd 24 óráig, azután adj hozzá vászonzacskóba kötött cukorport, timsóport, mindegyikből huszonnyolc grammot, kalomelport [higany(I)-klorid] tizenhat grammot, cinóberport [higany-szulfid] négy grammot, főzd nyolcezer grammnyi maradványra. A főzés vége felé adj hozzá szétzúzott ánizsgyümölcsöt, szétzúzott édesköménygyümölcsöt, mindegyikből tizenhat grammot, szennalevelet százhúsz grammot, édesgyökeret negyvennyolc grammot. Sajtold ki, és gyapjúszöveten szűrd át. A nyolcezer grammnyi szűredéket oszd szét nyolc üvegbe és jelöld: Zittmann erősebb főzete.”
1910-ben Paul Ehrlich német kutató-orvos és japán asszisztense, Sachahiro Hata több száz próbálkozás után megtalálta az első hatékony gyógyszert, a „Salvarsan”-nak nevezett arzénos keveréket, mely egyfajta kezdetleges kemoterápia volt, az első valóban hatásos szer a szifilisz kezelésére. Ehrlich rájött, hogy egy jól megválasztott gyógyszer nemcsak a különböző szövetek sejtjei közt „tud különbséget tenni”, hanem az emberi szervezet alkotóelemei és az ezt elárasztó kórokozó mikroorganizmusok sejtjei közt is . Következtetése tulajdonképpen a kemoterápia elvi alapja lett: meg kell tanulni kémiai szerekkel (kemoterapeutikumokkal) célozni és úgy eltalálni a baktériumot, hogy csak az károsodjon, az emberi szervezet ne! (a szer hatóanyagát tekintve: arsphenamine). A felfedezés után azonnal világhírűvé vált Ehrlich csak ennyit mondott: „Ebben semmi különös nincs. Hét éven át pechem volt és aztán egy adott pillanatban szerencsém.”
A szifilisz ámokfutásának 1940 körül a Penicillium családjába tartozó penészgomba vetett véget, melyet több kultúrában már évezredek óta alkalmaztak: arab lovászfiúk a nyergeken képződött penész felhasználásával készítettek kenőcsöt a feltört hátú lovaknak; Olaszországban pedig ismertek voltak olyan kutak, melyek vizének fogyasztása után a hasmenésben szenvedők meggyógyultak – mint utóbb kiderült, a káván növekvő penicillingomba-tenyészet miatt.
Alexander Flemingnek 1940-ben sikerült tiszta penicillint előállítani a penészgombából – a szifilisz baktériumok, és általában a bakteriális fertőzések ettől kezdve gyógyíthatóvá váltak. Ennek ellenére Magyarországon a szifilisz csak az 1970-es évekre vissza szorult, azonban az elmúlt 10-15 évben a szifiliszes esetek száma háromszorosára nőtt, öt-hatszáz körül mozog számuk.
Magyar vonatkozásban Bicsérdy Béla életreformert is érdemes megemlíteni, aki 1900-as évek elején azzal vált híressé, hogy kigyógyította magát a szifiliszből – ő ezt egészséges életmódjának tulajdonította. (előbb vegetáriánus lett, majd teljesen áttért a nyers zöldség-gyümölcs és a nyers tej fogyasztására, és élete végéig aktívan sportolt világrekordokat döntve). Rengeteg táplálkozástani kutatást folytatott és a tapasztalatszerzés jegyében különböző kísérletek százait hajtotta végre magán, melyek leginkább böjtből és különféle izzasztókúrák kombinációjából álltak. 1909-től naponta tartott előadásokat; eleinte ingyen, később, 1920 után már belépődíjat szedett, hogy utazásait és könyveinek kiadását finanszírozhassa.
1924-ben megjelentette A halál legyőzése című művét, amely nagy visszhangot váltott ki. Bicsérdista kolóniát létesített Ada Kaleh szigetén, és ott élt feleségével és híveivel a földi paradicsom megteremtésén munkálkodva. Ez az a sziget, melyet Csontváry is megfestett Titokzatos sziget címen.
Munkácsy Mihály (1844-1900)
Munkácsyt sem kímélte meg a vérbaj – már fiatalon gyógyíthatatlan beteg lett e nemi úton terjedő fertőzéstől. Emellett más betegségek is kísérték, a szélsőséges érzelmi kitörések mindennaposak voltak életében, bár nem zárható ki, hogy a szifilisz tünetegyüttes következtében léptek fel ezen érzelmi hullámok.
Munkácsy 1844-ben született Lieb Mihály néven, igen korán árvaságra jutott. Így 1851-ben nagybátyjához, Reök Istvánhoz került, aki asztalosinasnak adta; később Aradra ment rajzolni és festeni tanulni. 1860 körül, 14-15 éves korában fertőződött meg szifilisszel, mely akkoriban szinte tombolt az országban. Betegsége miatt visszatért nagybátyjához, és egy helyi rajztanárnál folytatta tanulmányait. Itt festette meg a Levélolvasás című művét, mely belépőt jelentett a továbbtanuláshoz. Pesten, Bécsben, majd Düsseldorfban tanult, düsseldorfi korszakának művei meghozták számára az elismerést.
1871-ben Párizsba költözött, realista kompozícióit itt is tovább folytatta, ám depressziója miatt nemsokára öngyilkosságot kísérelt meg – sikertelenül. 1874 után indult be igazán Munkácsy számára a szakmai élet: a sikert kihasználva végleg megvetette a lábát Franciaországban, megházasodott, feleségül vette Cécile Papier grófnőt. Cécile rendszeresen hatalmas partikat rendezett palotájukban, vendégeik között szerepelt Liszt Ferenc vagy Paál László. Munkácsynál Az addig lappangó szifilisz az 1880-as években elkezdte megmutatni magát és végül 1900-ban, alig tíz évvel a Salvarsan feltalálása előtt bele is halt fertőzésébe. Munkácsy 45 éven keresztül élt szifilisszel, ez szinte csodával határos. A kamaszkorában szerzett nemi betegség általi korai haláltól Paál Lászlóval ellentétben, aki szintén szifiliszben szenvedett, egy másik halálos kór, a malária mentette meg tizenöt éves korában. A magas láz ugyanis segített elpusztítani a szifilisz hőre érzékeny kórokozóit.
A szifilisz számos módon kihatott Munkácsy Mihály családjára: valószínűleg ennek köszönhető felesége vetélése, majd aztán később fogant gyermekének túl korai születése majd halála. Munkácsy nem csak szifiliszben, de azon túl bipoláris depresszióban is szenvedhetett – mániás fázisaiban alkotott, később pedig nem hitte el, hogy képes lenne bárminemű sikerre: kételkedett önmagában. Az örökké kiújuló szifilisz később megtámadta Munkácsy idegrendszerét is. Utolsó éveit elmegyógyintézetben töltötte: egyre romló idegállapota miatt először Baden-Badenba, egy évvel később az endenichi szanatóriumba szállították. Utód nélkül hunyt el, bár házassága melletti kapcsolatából fia született, aki fiatalon, kadétként egy lóversenyen életét vesztette. Munkácsy 1900. május 1-jén halt meg. Mindössze 56 éves volt.
Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) milyen betegsége volt?
Csontváryról sok évtizede kering a legenda, miszerint élete vége felé elborult az elméje, és az 1910-es években már nem festett, elképzeléseit írásban örökítette meg. Skizotíp illetve skizoid személyiségzavarokat „diganosztizálnak” rajta posztumusz, habár ezekre egyértelmű bizonyíték nincsen. Az 1960-as években megjelent, Németh Lajos által jegyzett nagymonográfiának patológiai hátterét jól alátámasztotta Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája című könyve, melyben a művészettörténeti kutatásokat pontos orvosi, pszichiátriai diagnózissal próbálták alátámasztani. A könyv sok esetben nem vette figyelembe a századforduló világát, így a selyemhernyó tenyésztését például patologikus rögeszmének nyilvánították. Szövegeit megbomlott elme szüleményének ítélték, s a „bolond patikárius” anekdotikus megnevezést átültették a zsenikultusz táptalajára, így lett Csontváry „a magyar művészettörténet egén magányosan ragyogó csillag”. Elmebajának megítélése sosem kapott teljes bizonyosságot, a korszakok legendagyártása súlyosbította a Csontváryról kialakult képet, melyet egyáltalán nem korrigált, sőt: úgy is mondhatnánk, a kórképet még jobban kiemelte Huszárik Zoltán Csontváryról szóló művészfilmje.
Csontváry mindig kutakodó, kíváncsi, szorgalmas elme volt, hatalmas átlagon felüli műveltséggel. Érdemes felidézni tanulmányait önéletrajzából:
„Budapesten beiratkoztam az egyetemre, ahol nagy szeretettel foglalkoztam górcsői tanulmányokkal (preparátumokkal), amelyeket a gyógyszer isménél a növénysejtek megfigyelésénél a rajzó spóráknál magam készítettem, de behatóan a vegytannal, az ásvány- és földtannal, a krisztallográfiával, a napszín-elemzéssel, továbbá az ismeretlen vegyületek meghatározásával is. Ehhez járult a Margó-féle összehasonlító bonctan, amely Darwin elméletére támaszkodott, s ez engem a világ mindenféle ismeretére buzdított. Nap nap után vártam a tanárral szemben, hogy mikor pattan ki a szikra a világ fejlődéséről, s mert Margó nem pattintotta ki, nekiestem a kutatásnak, elsősorban az egyetemi könyvtárnak. Később beiratkoztam a jogi egyetemre, s a közigazgatást tanulmányoztam. Lehetetlennek tartottam, hogy meg ne győzzem az embereket az igazságról.”
Mint a szövegből is látható, természettudományos ismeretei kiemelkedőek voltak, így a „zakkantság” képét erősítette az egzakt tudás ellenében az égi jóslat lejegyzése, melyet Csontváry 1881 után közel 30 évvel vetett papírra. Ez a pár sor a saját maga kultuszának és elhivatás élményének megalapozása volt, egyfajta isten általi kiválasztás, önigazolás, melynek megtörténte erősen megkérdőjelezhető, hiszen 1913-ig nem írt erről; azonban ismételten jó táptalajt adott a pszichés zavarok kiemeléséhez. Ebből idézek most:
„Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”
Habár Csontváry az 1880-as évek elejétől rajzolt és festett, festővé válásának dátumát mégis Gácsi gyógyszertárának bérbeadásához lehet kötni. 1894 előtt Csontváry fő tevékenysége az volt, hogy jól működő gyógyszertárat hozzon létre: szaklapokban publikált, kiűzte a sarlatánokat és jó farmakológusként és vegyészként saját kencéket, sósborszeszt és gyógyszereket készített.
Ezek szerint nem volt beteg Csontváry? De igen, azonban egy kicsit másként, mint ahogy eddig azt elképzeltük. Talán még az elmebaj is igaz rá, de nem csak úgy simán…
Önéletrajzában egy érdekes bejegyzést találunk, mely eszéki tartózkodásához kapcsolható:
„Már most az ne hátráltasson senkit sem, micsoda kutyatejen vagy csolaminon rágódtam, a fő, hogy kibontakoztam, s olyan pillévé váltam, amilyen nem volt és nem lesz ezen a világon”.
De mi is az a csolamin és mire jó a kutyatej? A csolamin, vagyis a csalán az egyik legjobb vértisztító növény, reumatikus fájdalmakat kezel, csökkenti a fekélyeket és segít a haj növekedésében.
A kutyatej, teljes nevén a farkas kutyatej a szemölcsök kezelésére, hólyaglehúzó szerként szolgál.
A szövegből egyértelműen az is olvasható, hogy pillévé vált, vagyis a kibontakozás párhuzamba hozható a bebábozódott hernyóval; Csontváry levetette kötéseit és ismét régi fényében tündököl.
Ugyan ebben az évben Csontváryt 1894-ben a Hollósy-iskola felvételén már enyhén megkopaszodva láthatjuk, a fotó jól mutatja azt, amit egy festmény idealizál. Arról a tényről se feledkezzünk meg, hogy a festékként ismert cinóbervörös szintén kelléke volt a gyógyszertáraknak: a higany-szulfid alapanyagként szolgált a szifiliszes kelések kezelésére is.
Csontváry egyik késői írásában, A Pozitívumban említést tesz a szifilisz csodaszereként bemutatott Salvarsanról.
„Miért nem vesszük észre, hogy százféle nyavalya van, mely a testet rágja, ami tulajdonképpen speciális európai betegség, ahol az emberek sarlatánok után indulnak, salvarsanokban keresik a gyógyulást, és napi eledelül használják az Isten káromlását és tagadását.”
Csontváry fontosnak tartotta megemlíteni a Salvarsan hatástalanságát, azt a sarlatánsággal említi egy lapon.
Életének utolsó szakaszában vegetáriánus lett, csak nyers gyümölcsöt és zöldséget evett. Talán ez sem a pszichózis jele, hanem Bicsérdy Béla gyógymódjának alkalmazása, mely Bicsérdyt állítólag kigyógyította a szifiliszből. Csontváry sokszor több évre is eltűnt, életének utolsó 10 évéről szinte nincs is információnk.
Fennmaradtak azonban az úgynevezett pszeudo-csontváryk, melyek erősen hasonlítanak az ismert Csontváry-művekre, különleges anyaghasználatuk egyezik A hatalmas szemekkel ránk néző, Csontváryt mutató festmények ijesztőek.
Érdekesség, hogy Csontváry patológiai jelentése eltűnt, csak az a kötet hiányzik a János Kórház múzeumából. Csontváry halálának okát verőér gyulladásban határozták meg – holott a fent ismertetett tünetegyüttes egy jól kezelt, hosszú lefolyású szifiliszt is bemutat, melyet a neuroszifilisz miatt megbomlott elme zár le. Közvetlen tünetként említhető, hogy a harmadlagos szifilisz állapotában a szív nagy verőere a folyamatos gyulladás következtében meggyengülhet, kiboltosulhat és ki is szakadhat.
Szifilisz, abszintizmus
Vincent Van Gogh (1853-1890)
1885 után az Antwerpenben, majd Párizsban töltött időszakban Van Gogh elsősorban a művészettörténetet és a színelméleteket tanulmányozta. Hónapokon keresztül kenyéren, kávén és cigarettán. A fogai meglazultak, egészségi állapota leromlott, és egyes feljegyzésekből arra is lehet következtetni, hogy szifilisszel is kezelték már – nagy a valószínűsége annak, hogy a bujakórt még Hágában kapta el, ahol rendszerint prostituáltak voltak a szeretői. Ebben az időben kezdett el abszintot fogyasztani. A gyógynövényekből készített, kábító hatású alkoholos italt később Van Gogh életének több kutatója okolja betegségéért, habár tekintve a szifilisz akkori gyógyíthatatlanságát, több esély van arra, hogy végül annak szövődményei végeztek vele: szifilisze végül neuroszifiliszben végződött.
Van Goghot a fény és a színek iránti vonzalma Dél-Franciaországba, Arles-ba vitte, a provence-i táj szépsége lázas munkára sarkallta. Többszöri hívására végül megérkezett Arles-ba Paul Gauguin is, akivel Theo révén ismerkedett meg – és akivel néhány kutató szerint nemcsak barátok, de szeretők is lehettek. Egy ideig együtt dolgoztak, kapcsolatuk azonban egyre feszültebbé vált. A krízispont 1888. december 23-án érkezett el, amikor egy vita során Van Gogh borotvával támadt Gauguinre. A festőt nem érte sérülés, Van Gogh azonban hazamenetele után saját fülének egy darabját vágta le a borotvával, majd újságpapírba csomagolva átadta azt egy Rachel nevű prostituáltnak, hogy „jól őrizze meg”. Gauguin ezután elutazott, és a két művész többet nem találkozott. Ám néhány német tudós szerint ez a történet sántít. Ők úgy vélik, hogy a következőképp zajlott az incidens: Gauguin – aki lelkes vívó volt – egy veszekedés közben a kardjával metszette le Van Gogh fülét. Van Gogh viszont mindenkinek azt hazudta, hogy saját magának vágta le a fülét, pusztán azért, hogy megmentse barátját a börtöntől. Ezt az elképzelést látszik igazolni az a levél is, amit Van Gogh a testvérének írt. Így fogalmazott: “még jó, hogy Paulnak nincs puskája vagy más veszélyes fegyvere!”
Van Gogh ezután többször is kórházba került, „kritikus állapotban”. Hallucinációktól szenvedett, és abban a meggyőződésben élt, hogy megmérgezték. Arles-ban az emberek őrültnek tartották; egyik kórházi tartózkodása alatt a lakosok kérésére a rendőrség lezárta a „vörös hajú őrült” által bérelt házat. 1889 májusában a saint-remy-i szanatóriumba költözött, ahol hamarosan addigi élete legsúlyosabb idegrohama tört rá. Ezután kénytelen volt tudomásul venni, hogy gyógyíthatatlan beteg, és egész további életében kezelésre szorul. A fájdalmas rohamok között lázas munkát folytatott. 1890-ben, rövid párizsi kitérő után Van Gogh a Párizshoz közeli Auvers-sur-Oise szanatóriumába költözött, ahová a műkedvelő dr. Gachet hívására érkezett – itt közelebb volt szeretett testvéréhez is. Dr. Gachet korábban több művészt kezelt már, és maga is amatőr festő volt. Van Gogh azonban nem volt jó véleménnyel róla: „Szerintem betegebb, mint én, hogy többet ne mondjak.” – ahogy írta. Saint-Rémyben töltött utolsó heteiben sokat gondolt az északon töltött időkre, és Auvers-sur-Oise-ban töltött hetven napja alatt festett mintegy hetven képén gyakran szerepelnek az északi tájak és motívumok. Egy depresszív epizódja során 1890. július 27-én kisétált a mezőre, és szíven lőtte magát, majd visszasétált a fogadóba, ahol szobát bérelt. Két nappal később, július 29-én halt bele sérüléseibe. Utolsó szavait öccse jegyezte fel: „A szomorúság örökké fog tartani”.
Szenvedélybetegségek
Alkoholfüggőség, szifilisz
Paul Gauguin (1848-1903)
Paul Gauguin, a híres francia festő utolsó évtizedének jelentős részét a csendes-óceáni szigetvilágban található Francia Polinéziában töltötte – miután életében volt már tengerésztiszt és jól menő üzletember is, volt Van Gogh szeretője és szifiliszes is lett. A festő már negyvenes éveiben járva, 1891-ben döntött úgy, hogy maga mögött hagyja feleségét, öt gyerekét és unalmasnak tartott párizsi életét, hogy a képzeletében egzotikus paradicsomként létező Tahitire költözzön.
A Polinéziában töltött időszak alatt a szigetek és az őslakosok életét bemutató idealizált festményeinek franciaországi értékesítéséből tartotta fenn magát. A képek telített színei és élénk ábrázolásai azonban nem csak a posztimpresszionista alkotó géniuszát jelenítik meg, hanem egy pedofil lelkébe is bepillantást engednek.
Bőröndjében több kilónyi ópiummal újra a déltengerekre hajózott. A haláláig hátralévő éveket – egy rövid, a hírnévre, sikerre áhítozó művésznek csalódást okozó párizsi út kivételével – Tahitin és a Marquesas szigetcsoport szigetein töltötte. Az ott festett képei, faragványai, kerámiái trópusi idillről, életvidám bennszülöttekről tudósítanak. A valóság azonban nagyon más volt a távoli, keményen katolicizált francia gyarmatokon. Az ősi helyi kultúra lényegét betiltotta a gyarmati kormányzat és az egyházi hatalom. Gauguin ábrázolásaival ellentétben a bennszülött nők nem jártak félmeztelenül, a katolikus misszionáriusok által rájuk erőltetett, nyakig begombolt blúzokat és hosszú szoknyákat viselték.
Ezen évei alatt Gauguin nem csak arról vált hírhedté, hogy előszeretettel alkalmazott serdülőkorú polinéz lányokat modellként akt- és erotikus festményei elkészítése során, hanem arról is, hogy gyakran létesített velük szexuális kapcsolatot is. Számos helyi kiskorút fertőzött meg szifilisszel és közülük egy Pahura nevű 14 éves lányt „feleségként” maga mellé is vett. Pahurától egy fia és egy még csecsemőkorában meghalt lánya született. Hogy képzelőerejét fenntartsa, a drogok mellett az alkohol is állandó társa lett. Gauguin többnyire malária rohamoktól, a szifilisz és az előrehaladott alkoholizmus tüneteitől gyötörve, az ágyán izzadva fetrengve, félönkívületben töltötte napjai nagy részét. Összeveszett a hivatalokkal és az egyházzal, memoárokat publikált butaságaikról.
Részegen verekedésekbe keveredett a helyi kocsmákban; kamaszlányokkal szeretkezett mindenki szeme láttára a tengerparton. 1903-ban perbe fogták és szemérmetlenség, valamint az ifjúság megrontásának vádjában bűnösnek találták; a három havi börtönbüntetést csak halála miatt nem töltötte le.
Az abszintról általában
Híres embereink a műveikben az egekig dicsőítették az abszintot. Alkotásaik olykor az ital hatásairól is szóltak, de megfestették az abszintházak vendégeit és magát az abszintot is. A porosz-francia háború után az abszintivásnak szilárd helye volt sok ember életében (alapvetően az abszintot az 1830-as évek algír hadjáratai során vetették be védő- és fertőzésmegelőző italként, legfőbb hatóanyaga, az üröm előtte csak gyógyszerként volt ismert). A francia fővárosban rengeteg fogyasztói klub alakult, kiknek tagjai rítusokkal körítve fogyasztották az italt. Ekkoriban már majdnem minden valamire való gyógyszerésznek volt saját készítésű abszintja is – desztillálóüzemek pedig 1849-re már tízmillió liternyi italt gyártottak évente. A zöld tündér tündöklő csodálatos világa, „la vie boheme” mellett ott leselkedett a háttérben a nyomor, a szegénység és a szenvedés.
A nyomornegyedekben az alkohol rabjai az úgynevezett zöld órát a nap huszonnégy órájára kitolták. Ezeket a szegényebb rétegeket kihasználva kezdetét vette az abszint hamisítása. Voltak, akik metilalkoholt alkalmaztak az eredeti tiszta szesz helyett, emiatt sok fogyasztó elvesztette a szeme világát, ebből ered az abszintvakság is. A legjobb esetben ürömolajat is tartalmazott a hamisított abszint, de ennél több köze nem nagyon volt a tradicionális italhoz. Az jellegzetes ízek elérése érdekében különböző növényi olajokkal ízesítették, melyeket nem tartalmazott az eredeti recept. A jellemző zöld színhatáshoz rézszulfátot és klórantimont használtak; ezek az adalékok a fogyasztót pár lépéssel közelebb vitték a halálhoz, vagy esetleg a kapuján is átsegítették.
Az abszintfüggők nem tudtak, nem akartak szabadulni a Zöld Tündér karjai közül. Ennek a függőségnek és tünetegyüttesének az abszintizmus nevet adták. A kor orvostudományi fejlettségének megfelelően ezt a betegséget elmekórtani esetnek nyilvánították, mértéktelen fogyasztás epileptikus rángásokhoz, tudatkieséses állapothoz, nagyfokú ingerlékenységhez és hallucinációkhoz vezetett.
Boszorkányság vagy keménydrog?
A középkori Európában évszázadokon keresztül egész települések csúsztak bele kollektív hallucinációkba, vizionáltak angyalokat vagy démonokat, éltek át közös viszketést, mindenkit gúzsba kötő kínt, mintha csak Dante Purgatóriumába pottyantak volna. A korabeli krónikákban egészen bizarr jelenetekkel találkozunk: 1374-ben Aachenben és 1518-ban Strasbourgban például feljegyezték, hogy egyik napról a másikra önkívületben táncoló emberek lepték el az utcákat, és a bizarr karnevál több résztvevője a szó szoros értelemben a végkimerülésig ropta – rajtuk nyilvánvalóan nem segített a logikusnak tűnő „Hadd táncolják ki magukból a kórt!” orvosi utasítás sem.
Az idézőjeles „rontást” a következőképpen lehet összefoglalni: egyesek úgy írták le az érzést, hogy hangyák fúrták be magukat a bőrük alá, mások úgy érezték, kard nélkül belezik ki őket. Az áldozatok teste is deformálódott: a nyak furcsa görcsben csavarodott meg, a végtagok eltorzultak, és üszöktől feketedtek meg. Ha pedig nem amputálták idejében az elhalt ujjakat, kezeket, lábfejeket, akkor az üszkösödés gyorsan átterjedt más testrészekre, halállal fenyegetve az áldozatot. A lecsapó titokzatos kórt a legtöbben Isten büntetéseként értelmezték. Valódi magyarázatra annak ellenére is évszázadokat kellett várni, hogy a megoldás szó szerint az asztalon hevert: nem máshol, mint az egyik legközönségesebb gabonafélében, a rozsban.
A gomba, mely ezt a betegséget okozza, magyarul a kissé félrevezető anyarozs nevet viseli. Szabad szemmel is látható, 2-5 centiméteres feketés-lilás kinövésként (szkleróciumként) jelenik meg a rozskalászon.
A probléma gyökeréről sokat elárul a tény, hogy egészen az 1850-es évekig úgy gondolták, hogy ez a kinövés a rozs része.
A problémát a kovász nélküli kenyerek sütése okozta: amint a kovász élesztőgombái is bekerültek a rozskenyérbe, az anyarozs gombája elvesztette hatását. Emiatt jellemzően olyan vidékeket sújtott a titokzatos „járvány”, melyeken nem használtak kovászt.
Feltehetően Hieronimus Bosch és Mathias Grünewald is átélte az anyarozs vízióit.
1938-ban Albert Hofmann szintetizálta először az LSD hatóanyagát, a lizergsav-dietilamid (LSD-25) nevű alkaloidot az anyarozsból kivont lizergsavból, és ő írta le hatását is egy 1943. április 16-án bekövetkezett véletlen mérgezést követően. Hofmann a lizergsav-dietilamid-tartarát előállítása közben nem lett rosszul, de egy átmeneti elmebajhoz hasonló állapotba került. Így írta le élményét:
„Hiábavalónak tűnt az akaratom minden igyekezete arra, hogy megállítsam a külvilág széthullását, és énem feloldódását. Egy démon hatolt belém, és átvette a hatalmat a testem, az érzékeim és a lelkem fölött… Az anyag, amivel kísérletezni akartam, végül legyőzött… Innentől valójában elkezdtem élvezni a – csukott szemem mögött tovább tartó – színek és formák hallatlan játékát. Kaleidoszkópszerűen változva leptek meg tarka, fantasztikus képzetek, amelyek körökben és spirálokban nyíltak és csukódtak be újra, szín-szökőkutak fakadtak, átrendeződtek és keresztezték egymást egyetlen töretlen folyamban.”
Drogok palettája
Brian Lewis Saunders (1969-)
A pszichoaktív szerek használata valószínűleg egyidős az emberiséggel. Azokat az anyagokat nevezzük ezen az összefoglaló néven, melyek a szervezetbe juttatva a központi idegrendszerre hatnak: megváltoztatják annak működését és funkcióját, sok esetben függést is okozva. A kezdetekben leginkább spirituális célokra használták, de hamar élvezeti cikké változott kultúrától és korszaktól függően. Szintetikus drogokat először véletlenszerűen a 19. században kezdtek el feltalálni, de hosszú időbe telt, míg megtalálták gyógy- illetve kábító vagy épp pörgető hatásaikat, így a szintetikus drogok kora valójában az 1920-as évekkel köszöntött be. Norman Ohler azt állítja, hogy a gyarmatokat, tehát természetes opiátokat is nélkülöző első világháború utáni Németország volt a kiindulópont, itt kezdtek el először tudatosan szintetikus pszichoaktív szereket előállítani a rendkívül képzett német tudósok. Igazán bevetté a nyugati világban azonban az ’50-60-as évekre vált használatuk az amfetamin és az LSD elterjedésével. Napjainkban szinte mindennapos egy-egy újfajta dizájnerdrog megjelenése, már csak a kábítószerüldőző szervek miatt is.
Saunders elsősorban performanszművész, aki absztrakt önarcképeiről vált ismertté. 1995-ben elhatározta, hogy élete végéig minden nap készít magáról egy portréképet, majd 2001-ben egy 11 napos kísérlet (Under The Influence) során minden nap másfajta drog hatása alatt rajzolta/festette meg akkor már rutinból készített önarcképét. Ezzel az adott kábítószer hatása alatt megváltozott érzékelését kívánta megörökíteni; sorozata 2011-ben vált világhírűvé, amikor virálisan kezdett terjedni a világhálón.
A művész saját elmondása szerint enyhébb, nem maradandó agykárosodást szenvedett a kísérlet során (pl. pszichomotoros retardáció és zavarodottság). Ennek ellenére azóta is kísérletezik különböző anyagok hatása alatti festéssel, bár manapság inkább csak olyan drogokat/gyógyszereket használ, melyeket orvos írt fel számára, és nagyobb időbeli szüneteket is tart két élmény megörökítése között.